Fények a vízen
Álldogált a jólismert tavacska partján. Nem érdekelte, mit lát a
földön.
A horgász, aki becsüli a vizet, tiszteli a természet minden egyes
fűszálát, nem tesz ilyet. Eldobált palackok, „piknik” szomorú hordaléka.
Most ez nem érdekelte.
Máskor, amilyen eszement, nekiáll és ott helyben rendet tesz, mindegy,
mennyi energiába kerül. De a rendszerető ember is túl tud nézni ezen a
szomorúságon, ami uralja védett területeinket. Most a távoli fákon
átszűrődő fényt nézte. Annyira jól ismerte, annyit látta. Most mégis új
volt a látvány, szépséges, lázítóan életigenlő. Sokat kellett erre a
belső ujjongásra várni. Az ember odabent nem tudja, hogy vár. Valami
szürkeség uralkodik el ott, szívtájékon. Ez a tény lassan tudomásul
vevődik. Szervesen eggyé válik a mindennapokkal. Nem robbanás történik.
Nem atomháború az ember legbelső érzelmi tartománya.
Először bekúszik egy hang az életébe. Állandósul egy jelenlét.
Következik egy olyan formátumú gesztus a másiktól, amit megszokottan
eddig csak ő nyújtott másoknak. Idegfrász, kétségek, találgatások,
vakvágányok, generált nem-ek, amik konzekvens igenekké acélozódtak. A
sorsot szokták emlegetni, amikor elfogynak az érvek. Ő ezt másként
hívta, másként szólította meg a szívével. Nem beszélt róla, mert ez nem
tartozik senkire. A ragyogás egyszerre tört be. Mindent elsöprő tragédia
formájában. Ugye, komikusan hangzik? Ha ez a hatalmas, igaztalan,
képtelen aljasság nem következik be…Talán most nem állna itt, szemlélve
a távoli csodát. Apró kacsák úsztak a vízen. Alig borzolva a felszínét.
Olyan törékenyen, mégis teljes magabiztossággal szelték a vizet. A
szépség is ilyen törékeny. El lehet pusztítani. Ha megengedjük.
Úgy döntött, soha nem lehet úr az aljadék gonoszság. Lépett, erős lett.
Kicsiből ő lett a gondoskodó. Mert megérdemli. Odaállt mellé, mint egy
surján jegenye. Fiatal még a fa, de hajlik, mint a penge és visszaüt.
Ő úgy ütött vissza, hogy nem engedte beteljesedni a prognosztizálhatóan
előre és aljas módon kitervelt átkozott mocskot. Az ellen, akiről tudta,
hozzá tartozik. A fény győz. Áttöri az éjszakát. Diadalmasan agyonveri a
sötétséget. Minden nap. Ha most ez a feladat, akkor mikro-létünkben én
leszek a nap, amíg kell. A szíve és az esze egyaránt azonnal igent
mondtak. Nem tanult meg mérleget készíteni. Két fogalom volt számára
kérlelhetetlenül szigorú és konzekvens. Az IGEN és a NEM. Az ember
hűséges önmagához, különben eltörik. Ha pedig eltörött, elébb a lelke
szárad el, aztán elfogy a levegő körülötte. Csak így, azonnal, most,
hezitálás nélkül, okosan, odavágni, hogy védeni tudjon. Sikerült. Minden
rémség eloldalgott oda, ahová való. Elrendeződtek a kilátástalannak
ítélt helyzetdarabok. Világos van, tisztaság van, és nagy, nagy
békesség.
Elfogadni könnyű. Odaállni, szabad szívvel, keményen és azonnal, az sem
nehéz – személyisége válogatja. Ez történt. Ezen tovább oly fölösleges
darálni, mint a régi, míves kávédarálót üresen tekergetni.
Már alkonyodni kezdett. Fáradtan csúszott egyre lejjebb a súlyos, vörös
napkorong. A víz békességet párállott ki magából. A négy kis szárnyas
vígan lubickolt a tükör közepén. Le se igen buktak. Most nem kerestek
semmit. Egyenletes tempóban szelték a felületet. A kiskacsák ösztönösen
így imádkoznak. A nagy, meleg tenyér átfogta kissé borzongó vállát.
A széles mellkas szelíden, védőn a keskeny női háthoz simult. Már
nincsenek kérdések. Mindketten otthon vagyunk. És ez jó, mint amikor az
Isten megteremté a világot, és látta, hogy ez jó. Szeretni nagyon tág
fogalom. Érintés, válasz és kérdés, kiejtett szavak nélkül. Csend.
Suttogás nélküli ima.
Szép vagy, világ!
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man