Horpadt ereszcsatorna

Az úgy volt, hogy a középkorú házaspár nagy viszontagságokat megjárt élet után szerelemtől ájultan zuhant ebbe a házasságba. Leírhatatlanul teltek a napjaik. Mivel sajnos mindkettő (külső szemmel nem látható),
maradandó fogyatékossággal élt, nyugdíjba küldték őket idejekorán.
Erre minden okuk meg is volt. A háztartás úgy zajlott, mint egy babaházban. Játékosan, egymás keze alá dolgozva osztottak meg mindent.


Elvarázsolt lakhelyükön nagyon, nagyon boldogok voltak. Végre nem kellett félni, végre bizalommal lehettek a másik irányába. Fenséges volt.
Sűrűn és okosan telítették a napjaikat és rendszerezték a tennivalókat.
Mivel magasan képzett értelmiségiek voltak mindketten, a koncertek, tárlatok, színházi előadások be voltak iktatva az estékbe. A két nyugdíj nem volt sok, de okosan gazdálkodtak. Összerakták egy bankszámlára a havonta érkező két összeget és megbeszélték, mire jut, mire nem.
Az asszony határozottsága nagyon jól jött. Férje ugyanis a „szociális fóbia” rémével küzdött. Félt vásárolni, félt aláírni, félt kimenni az emberek közé. Amikor asszonyát karon fogta, varázsütésre elmúltak a borzalmak. Bevett szokásuk volt – évszaktól függetlenül, hogy amikor az este leszállt, elindultak egy szeretett, hosszú útvonalon. Minden nap megtették ezt a távot. Autó már nem járt ilyenkor. Fent összeértek a fakoronák. Minden évszakban gyönyörű volt a város. Telistele növényekkel, ódon házakkal, köztük a sok, újonnan épített nem túl nagy társasházak pazar látványa és a millió fa.
Az egyik saroknál réges - régi, elhanyagolt ház állt. Bent a belvárosban.
Akkor még lakták minden lakását. Régi, soklakásos, földszintes, korszerűtlen építmény volt. A múlt századelő maradványa. A sarki csatornán, mely lefuttatta az esővizet, némi javítást eszközöltek.
Ezt valószínűleg néhány részeg suhanc nem nézte jó szemmel és a barnára lefestett, viszonylag új készséget tisztességesen behorpasztották. Egyik sétájukon figyeltek fel rá, amikor az egyik lakó nézegette a kárt. Nagy alapossággal, de semmiféle lelkesedést nem mutatva, hiszen közös lónak…
Ekkor mondta a férj: - Látod, drága! Amíg ez a csatorna itt lesz, a mi szerelmünket semmi sem fogja elszakítani! – Tényleg, örökkévalónak látszott a javításra nagy hajlandóságot nem mutató bentlakók miatt.

A séták elmaradtak. Ők szétváltak, mert a férj betegsége olyan fordulatot vett, amelyet ép ésszel, egy fedél alatt nem lehet kibírni.
Nem az önfeláldozás hiányzott, de két beteget gyártani a kórházaknak, esztelenség. Az asszony jobban bírta. Neki voltak gyerekei, könnyebben vészelte át a veszteséget, mely azért a lelkében egy ideig súlyos hegeket hagyott. Nem volt sárdobálás. Így mikor évek múltán a férj anyja (aki sokban elősegítette kettejük kapcsolatának málasztását) – eltávozott.
Akkor találkoztak újra, s az elvált feleség segédkezett egy új élet felépítésében. A férfi egyedül ebben nem is igen boldogult volna.
Egyszer elvetődtek – nappal a csatorna utcájába. Remekbe szabott, emeletes sarokház épült a régi vacak helyére. Már most, befejezetlenül gyönyörű volt. A volt feleség, kicsit nevetve odaszólt: - Ott az örök szerelem utóda! Lám, semmi sem marad meg örökre! –
A férj elmosolyodott: – Most nyomban behorpasztom! – ezen jót derültek.

A fontosabb rendezkedés után újra szétfeslettek a fonalak. Ami nem ment egyszer, újabb próbálkozásra sem vezet sikerre. A betegség már bevájta annyira véres karmait, hogy a régi összeférhetetlenség kiújult.
Nem beszéltek azóta. Már végképp nincs mit. A férfi valószínűleg bezárkózik az elefántcsont toronyba. Az asszony aktív. Ezer dolgot művel, sőt, mi több, a régi sétautat is megteszi néha. Megnézi – mindig megnézi az új házat, az új ereszcsatornát és bizonyisten, meleg lélekkel gondol arra a két évre, amikor azt hitte, együtt maradnak örökre.
Hiszen úgy indultak ennek a házasságnak, hogy egy életre fog szólni.

Talán – a csatorna is belefáradt… Ki tudhatná?

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man