ÉRDEKEIMBŐL MEGÉRTETTÉL

Mi a fene az én érdekem? Ezt, sajnos életem folyamán rendkívüli ostobasággal elfelejtettem beleverni a szálkás fafejembe. Most persze nézhetek a lukon. Mást támogatva, lettem, ami lettem. Csodában meg nem hiszek. A gonosz boszorkányon röhögök (arra itt vagyok én).
Az angyal meg marad a fenekén a mennyekben, nem szakítja meg magát – pont értem? Ugyan!

Emígyen berendezkedtem tehát. Egysíkú volt ugyan, bár a síkokat én
határoztam meg. Fene ette egy nagy önállóság volt, de legalább ennyi az enyém. Meg a joghurt, meg a banán. Mert dolgozó a konyhájától is elvadul, meg úgyis megmondták, csak a rostos, csak az egészséges.
Így tehát az egészségnek is adván jó nagyot, ültünk egy gép előtt a hátsó felünkön és csépeltük bele életünk sarát és napsugarát vegyesen.
Elolvasták. Ez nagyon érdekes volt. Hogy másnak is ott fáj, ahol én ütök egyet a billentyűn. Mámorító érzés gyengeségeink, bánataink, örömeink tükröződése. Konstatáltam, hogy majdnem emberszabású maradtam.
Itt adtam magamnak egy piros pontot. Sőt, ahogy egyik cikkben, vagy mi a ráknak hívják okos emberek, amit én idekaparok – szóval: még a Lenin- rendet is átadtam magamnak a padláson. ( Nem látta senki, mert akkor esetleg nem túráztatni, hanem kényszer – kúráztatni vittek volna.)
Csordogált az élet-erecske. Boltocska bezárt. Kulcsocskát meg eldobtuk a szemétbe, meg ne találja valami féleszű, mert még kinyit! Baj tengernyi!
Nem kotorászott a zárt ajtón senki. Egyszerűen tokostól rám lett szakítva. Ez régebben germanizmusnak számított, de Grétsy László azóta már megengedte. A tátongó bejárat hűlt helyén hunyorogtam. Nem volt ott semmi látnivaló, mert egy hatalmas isten- teremtménye eltorlaszolta a napsugár útját is. Kézen fogva, lépcsőről lépcsőre visszatértek az elfeledett képességeim. Találkoztam viszont olyan képességekkel, hogy eszem állva maradt. Mikor Nelli-baba a hatvanadik formációban röhögött le a monitorról, akkor elkezdtem sejteni, mennyire nem értek én ehhez.
Mint ahogy más meg igen… A konyha visszanyerte barátságos voltát.
A belőle kihozott illatok és a teríték minősége büszkén mutatják, nem hülyültem el teljesen. Van térzene, van sétáltatás. Nincs viszont virág, mert ha akarok, vegyek. Helyette a nagyvilágot belehordják a kötőmbe.
Pofátlanul kezdem azt érezni, hogy fontos lettem. Nagyon új. Ilyen még nem volt, mert a fontosságért cserébe nagyon sokat kellett melózni.
Most nem KELL, csak szeretem megcsinálni – annyi. Mikor belém esik a hiszteritisznek aposztrofált női borzalom, lélekben legyintenek rá egyet.
Buksi- simogatást követően hiszteritisz elmegy oda, ahonnan jött. Erről így többet nem is kell beszélni. Nem vagyunk a Hawaii szigeteken, persze… Meg kellett tanulni, ki mit tud (mint Koncz Zsuzsa, vagy Hacky Tamás). Ez sem volt nehéz. Az éjszaka illatait belélegezni viszont ámulatos. Elfelejtettem félni, pedig azt mondták, ez elkísér a sírig. Betegség. Nincs kíséret, mert elmúlt a félelem. A sírról meg nem lehet szót ejteni, mert abból ordítozás van, meg kivetkőzés a nyugalmi állapotból. Ezt pedig nem szeretjük előidézni, mert a mosolygós sokkal jobb. Nem urnázunk, ha utálják – meg úgyis parancsot kaptam az életben maradásra.

Nem történt itt semmi. Ketten jöttek, beszélgettek, mint az egyik novella címe. Úgy maradtak. Eszembe jut: - Ne hülyéskedj, mert úgy maradsz!-
Hülyéskedtünk, úgy maradtunk. Mit akartam én mindezzel elmondani?
Rém egyszerű! Az ember ne csináljon olyan terveket, amiknek a megvalósítása nem az ő dolga. Ne jelentsen ki olyasmit, amit maga hazudtol meg leghamarabb. Másrészt a régi okosság, sőt bölcselet:- hinni és bízni kell. Mert nem tudhatjuk, mi jön holnap. Tégla a fejünkre és akkor csengettek, mert nekünk annyi… Vagy jön valaki a poros országúton, akinek az a rögeszméje, hogy miránk van szüksége.
Ennyi. Amolyan „Suttogó” -féle. Csak a szó legteljesebb, minden más gyógymódot kizáró értelmében. Hiszem, hogy eljön mindenkié – aki megérdemli. Mert meg kell érdemelni – szentség!
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man