A csodálatos mandarin
Bartók Béla a legelnézőbb zenekedvelő szerint sem mondható könnyű falatnak.
Szerénységemet 5 évesen lökték bele a muzsikába, ott is ragadtam.
Sokszor bele kellett az orromat verni a …levesbe, hogy érettebb fejjel kinyíljon
előttem az a megmagyarázhatatlanul bonyolult, mégis végtelenül egyszerű és
gyönyörű világ, amit ő mutat meg nekünk. Erkölcsileg feddhetelen, kőkemény
negyvenkilós emberről van szó. Majdnem meghalt 18 évesen, mert kezdett elfogyni.
Aztán mégis megtartotta a Jóisten, mert kellett ő ide nagyon. Amikor ő
Budapesten élt, kb 15 autó száguldozott az utcákon, meg talán valamiféle
villanyos, vagy mi. Olyan éles volt a hallása, hogy füldugóval járt tanítani a
Zeneakadémiára, mert nem bírta a zajt. (Most mivel járna, szegény?). Amikor már
megtagadta mindazt, ami itt folyt és kivándorolt Amerikába, a magyar származású
szomszédasszonyának, aki életrajzi könyvet is írt az amerikai évekről, elveszett
a macskája. Bartók elmondhatatlan kilométerekben mérhető messzeségből
meghallotta a szerencsétlen állat keserves nyávogását. Úgy szedték le egy fáról.
Nősülni is azért kényszerült kétszer, mert Pásztori Ditta nem kérdezett, csak
lezongorázta, amit jó ura a kottába beleírt. Mártáról nem lehet sokat tudni,
csak a külsős mindig kiesik. Egy idő után nem bírja, meg nem is érti az egészet.
Nem tudja felvenni a fordulatot. Ez az átkozott hivatás 24 órás. Velemenni, vagy
kihullani, más megoldás nincs.
Erről a furcsa emberről le kellett írni ezt a pár semmiséget ahhoz, hogy
eljuthassunk a Mandarinig. A Mandarin a kérlelhetetlen akarat emlékműve.
Bartókba öntve. Jobb fémet nem tudok. A történet egyszerű.
Három strici futtat egy szerencsétlen kis prostit. A haszon az övék. Ez a kis
pária csábít, végrehajt, amazok zsebelnek. A diáknák, az öreg gavallérnál sima
minden.
Ahogy a mandarin megáll az ajtóban, a zenében olyasvalami történik, amitől
keresztbe áll a levegő. Áll. Összefont karokkal. Rettenetesen tud állni. A
hangszerek kétségbeesetten sikoltoznak, mert már itt a végítélet. Pedig még csak
bejött. Aztán meglátja a lányt. Itt viszont neki annyi. Vége van a nagy
rettenetességnek, mert elkezdi akarni. Mindenáron.
Ha pedig egy kemény figura akar valamit, az megkapja. Elindul a háború a
szegényes kis mocsoktanyán.
Az ügyes fiúk cseleskednek, rég kipróbált módszereket alkalmaznak. Csakhogy ez
ám nem kisdiák, meg öreúr.Ez maga a végzet. Sérthetetlen,mert akar.
Természetes, hogy mindannyian tudjuk a szimbolikus jelentését annak, hogy
háromszor ölik meg és háromszor támad fel. A színpadi ábrázolás nagymesterei
drasztikusak ,összegzőek, könyörtelenek és képszerűek. Nekik egy felvonásban
kell elmondani egy vágyat, egy érzést, egy akarást, ami a hátköznapokban évekig,
akár egy életen át eltarthat. Ezért mondjuk, hogy valaki teátrális a mindennapi
életben.
Ott alig van helye ilyen formátumú megnyilvánulásoknak.
A színpad: esszencia. Láttat, felemel, összetör, darabokra szed.
Mármint minket. Aztán majd szépen összerakjuk magunkat előadás után, ha tudjuk.
A mandarin mindent és mindenkit legyőz. Újra és újra fölkel, mert kell neki a
nő. Olyat lát benne, amit senki, soha azelőtt. Ami nekünk csodaszép, más elmegy
mellette, meg se látja. Ő meglátott és AKART. Aztán megkapta. Ahogyan megkapta a
vágy testet öltött tárgyát, összeesik, mint a rongy és kileheli a lelkét.
Vágyunk dolgokra, vágyunk emberek után, vágyaink kimeríthetetlenek.
Bartók Bélától azt tanultam meg, hogy nem az a legszerencsésebb állapot, ha meg
is kapom. Általában kevés dolgot kapunk meg. Furcsamód a megkapott dolgok,
lettlégyen az tárgy, kapcsolat, bármi az életben már nem is olyan értékes.
A legnagyobb szerelmek és az ebből született versek, gondolok szegény Juhász
Gyulára, gyöngyöket sírtak, örökre megmaradtak.
Szerintem, ha Juhász Gyula kézközé kapja azt a balga félállatot, aki elé szórta
szórta a gyöngyöket, ő maga ijed meg a legjobban. Ezt hívjuk karácsonyfa
effektusnak. Adott a fenyő. De nekünk nem jó ám így! Teleaggatjuk általunk
elképzelt nagyszerű tulajdonságokkal, erényekkel. Felruházzuk mindenfélével.
Magunk csodálkozunk legjobban, hogy az akkor is zöld marad, tűlevelei vannak és
végső soron olyannak kéne hagyni, amilyen.Fenyő alatt a kiszemelt emberpéldányt
értettem.
Olyat várni tőle, ami nem természete, nincs a tulajdonságai tárában, legalábbis
ostobaság. Ha olyannak szeretjük, fogadjuk el, amilyen, halleluja! Ha aggatni
kezdünk, mi csalódunk legnagyobbat, mert szegény nem adhat mást (csak mi
lényegtelen, de ez keserű vicc volt), csak a valóságot:önmagát. Ha ezt a
megváltoztathatatlan tényt nem vagyunk képesek elfogadni, széthullik minden, s
mindenki csalódottan balra el.
Az elfogadás képessége magasrendű adomány. Képezhetjük is magunkat lelkileg
ebben az irányban, csak ez nehéz iskola.Mire meg már tudunk erről a tényről
mindent, addigra elfogy a türelem. Fiatalon, teli kezdősebességgel,
életenergiával ennek a képességbek a birtokában lenni a legnagyszerűbb dolog a
világon. Amikor valakiben, valakikban belátás, tolerancia és megértés van, abból
születik az életre szóló házasság, az örökre köttetett barátság, a hűség, mint
természetes és magától értetődő képesség. Ezeknek birtokában a csalódás, a
sárdobálás, az elégedetlenség mehetne a nyavalyába. Tökéletes világ viszont
nincs. Annyit azért csak nagyon csendben hozzátennék, hogy egy jó
nagy”mandarinozás”is lehet életre szóló élmény, amiből a még hátralévőben
táplálkozhatunk. Szóval most sem oldottam meg semmit.
Ki ki tegyen legjobb belátása szerint. Szórjon gyöngyöket, díszítsen fát, vagy
gyilok, cselszövevény alapon mandarinozzon egyet az életében.
Egy fontos. Mindezek ellenére próbáljon meg rendes ember maradni. Mert elviszik
a börtönbe a nagymamához.
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man