Barátság – mely röpít

Egy ideig elvesztette a szó előttem a hitelét. Volt mögöttes szándék, volt az a tisztes „alávágás”, mire észleltem. Én, aki gyors vagyok, ebből a szempontból úgy működök, mint a tetü. Nem és nem akarom beverni a szálkás fejembe – csengettek ennek a „barátságnak”. Itt csak te adsz, te marha és kihasználnak. Ha nem sunyin teszik, egy jó ideig szemet is hunyok felette. Bajban van, segítség kell, nem mer szólni, meg rosseb…

Lehet, hogy mindenkivel előfordul. Velem ez egyelőre először esett meg.
Könnybe azért nem lábad a szemem, mert piszokul le lennék érte tolva.
Jött egy ember, lénye maga a szeretet – mert így van összerakva, talán nem is tehet róla. Hallgatta vég nélkül a pofázásomat. Valami furcsa, különleges ízt megérezhetett, mert maradt. Úgy eltűnhetett volna,mint… de itt Sándorkánkat ne minősítsük le a képzelgő agyamentek szintjére.
Elmehetett volna, hogy nem hallom a hírét sem. Mi a fekete halál kötelezte vóna? Kérdem én? Nem tette. Beleásta magát a munkáimba.
Hamarabb felmérte, mint én levegőt veszek, hogy a manager tevékenységhez én bizony tök vagyok. Főzőtök, indával, bámuló, buta, sárga virággal. Mindenem elveszett volna a szélben. Meg – talán magam is. Tudom, sokan nem rajonganak érte – én igen. Ezért emlékezem a tragikusan és fiatalon elhúnyt Zámbó Imrére. Rengeteget kellett volna még tanulnia. Nem füstös bárokban pocsékolni a tehetséget. Neki valóban megvolt az a tüneményes mennyiségű hang a torkában – csak nem volt érkezés énektanárra. Jött a siker, kellett a pénz, manager sehol. Amerikában az ilyenre tizen ugranak rá – mert ott már megértették – a művész dolga: a „dolog”. Nem nyócker, meg ügyvéd, meg veszekedés, meg bulvársajtó. Arra kiképzett és jól megfizetett emberek ezt mind elintézik – helyette. Onnan már sima ügy. Dolgozni kell. Én más eset vagyok. Tollat kezembe a Szakállas adott, eszembe nem jutott valaha, hogy pénzt keressek vele. Most sem az jár a fejemben. Hatni, fölrázni, megértetni, beleverni az orrát a nagyérdeműnek az általam oly sokszor megkóstolt „nagy süteménybe”.
Hátha valamire rá tudok mutatni? Hátha hasznos, amit kapirgálok?
Annyira nem vagyok agyatlan, hogy ne tudtam volna fölmérni, így messzire nem jutok. Találkoztam olyan irígységgel /csak láttam,hogyan működik,mert magam az érzést, a tulajdonságot egyáltalán nem ismerem/, mely menni kényszerített sikerek tömege elől. Nem bírom a gyűrődést. Ezt a fajtát nem is bírtam soha. Nem is kellett. Szembesülve vele – no az szörnyű volt. Nem az én szégyenem, néha ma is vizesen ugrok föl hajnalban, mint aki a medencében feledte magát. Most elindított valaki, akinek talán a szíve csücskében is kaptam parányi helyet. Nem tudom, meddig jutunk. Annyit ígérhetek, hogy ami tőlem amúgy is telne, papírra kerül – asszencség! Innen már az ő zsenialitása,az ő szakmája – és az ő érzékeny, embert tapintó szíve, ami következik. Mióta neki írok, mert ezt be kell vallani, óriási evezőtollakat érzek. Franc se nyirbálja őket – ezt ne, azt ne…

Betöltődött az életem, mert várják az újabbat, mert ösztönöznek, leszúrnak, mit a pengős malacot. Irányítva lettem. Amúgy igazi „managerilag”. Ezt nem tudom, hogy kell, de nem is kell tudnom – mert SZAKMA. Születni kell rá. Én meg idétlen vagyok, mint a koraszülöttet híjják szűkebb pátriámban. Az „idétlen gyermek” nem fogyatékos, hanem idő előtt született. Aki nem szabolcsi, nem is kell értenie. A tényen kívül valami fals mellékíze is van a szónak. A paraszti világ nem engedhette meg magának a nem tökéletest, mert a munkát erős, egészséges embernek kellett tovább vinnie. Innen a gyerek-ijesztő:- Vigyázz,mert elvisz az idétlen gyermek! – Ha megnő, jóvan, elfelejtik, ha nem, illő tisztelettel eltemetik. Majd ad mást az Isten. Én – most úgy látszik – fel fogok nőni a feladathoz. Nem kell eltemetni a munkáimat. Nem idő előtt születtek, csak nem volt, aki egész szívvel bábáskodjék fölöttük.
Szolgálok és védek – ezt magamnak tűztem ki. Ebben álltak mellém.
Ennek a jelentőségét – egyelőre föl se merem mérni.

 

 2005.06.13.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man