Baba utca

(Foto:Scheffer János )

Könyvből értesültem a létezéséről. Olyan régen volt! Szerintem újságíró feltáró könyve lehetett. Nem tudom a nevét, a könyvet vissza kellett adni. Adatok helyett szóljanak a tények, melyeket pont az én korosztályom szenvedett meg, nagyon. Gyermekbénulás volt a kór neve. Ha nem nagyvárosban élt az ember, vagy túl korán kapta el ezt a gyilkos fertőzést, nem maradt esélye. Vagy meghalt, vagy teljesen lenyomorodva, gépekre és jólelkű ápolókra utalva élte le azt a keveset, amit le tudott küzdeni.

Küzdelmet írtam, nem véletlenül! Vagy olyanokká váltak – pontosabban úgy születtek ezek a gyerekek, hogy kevéssé hasonlítottak egy normál felépítésű emberre. Vagy emberséges formában – de a legalapvetőbb képességek (például lélegzés nélkül) teltek a napjaik. A Baba utcáról szóló könyvben az ütött szíven legelőször: - A létszám itt csak fogy. Többen nem lesznek, csak az induló létszám hal ki lassan. –
Látott olyan amorf lényt a szerző, akiről nem lehetett tudni, hol a feje és hol a lába. Mosolygott, érzett és élni akart! Mert neki csak ez az egy jutott belőle, ha még ilyen keserves is.
Szívem közepe az azóta elhunyt Szabó László. Vastüdőben élt. Néha ki tudták ültetni, mert megtanulta „harapni a levegőt”. Ők fogalmaztak így.
Ezáltal egy óra hosszára egy székben szabad ember volt. Szájába fogott ecsettel ragyogó pirosakkal, égő, sárga nappal csodás képeket festett.
Én vettem ezt a csomagot. Ma is veszem, de gyanúm szerint már nincsen Baba utca. A gyermekbénulásosok első – és hálistennek utolsó áldozatai már kihalhattak. 1950 – egynéhányban dühöngött ez az alattomos szörnyeteg. Ezeknek az embereknek meg az átlagos életkora negyven sem lehet. Mint ahogyan tudjuk – kivételes esetektől eltekintve – a Dawn- kóros gyerekek sem szokták megérni a negyvenet. Még a jobbik eset sem, aki el tud menni vásárolni és viszonylag beilleszkedik.
Egy német professzor sokadik gyereke, kislány, Dawn – kórosan született. Ez a csodálatos ember és családja egyenrangú félként kezelte ezt a kislányt. Volt munkája és büszkén mondta, hogy ő vasal a legszebben a családban. Édesapja elvitte előadásaira és szót adott neki, beszéljen ő, a legilletékesebb arról, hogy ilyen rendellenességgel is lehet emberi életet élni.

De elkanyarodtunk a Baba utcától. Szabó Lászlóval riportot is láttam.
Mosolygós, kedves fiatalember volt. Légszomja miatt nehezen beszélt, de érthetően. Egész lénye az életigenlés volt, meg a szeretet. Haláláról is külön beszámolt a média. Sokan siratták meg. Remélem, képei fennmaradnak az utókor számára.
Volt olyan kis hölgy, aki, bár levegőt nem tudott venni és csak a kezét használta, nagy nehézségek árán – minden áldott nap, fürdetés után kifestette magát. Mert ő akkor is nő, ha nem tud úgy élni létezni, mozogni, mint a többi szerencsés.

Még egy nagy felháborodásra emlékszem. Anyagi okokból meg akarták szüntetni a Baba utcai kis meseház – siralomvölgyet. Nekik meseház, mert az életet jelenti. Nekünk, külsős értetleneknek siralomvölgy, míg bele nem látunk. Aztán mégis maradt a Baba utca, mert igen erősen lecsökkent beteglétszám mellett is volt az akkor felsőbb hatóságnak annyi belátása – ilyet nem tehetnek.
Volt olyan ápoló, aki onnan nősült. Nagy szerelemben éltek, otthont teremtettek a mozdulni nem tudó is asszonykával. Mert a szerelem a lelket nézi, a lélekkel lát. Így történhet meg, hogy egy kirakatbaba elbújhat egy mozgásképtelen, élni akaró, bájos, mégis teljesen magatehetetlen asszonyi lény mellett.


Jelenleg nincs már információm, gyanúm szerint a Baba utcai intézet is kihalt. De évtizedekig példája volt a szeretetnek, az ápolók odaadásának,
önfeláldozásának- amit ők soha nem annak gondoltak.
A lakók meg például szolgálhatnak nekünk, ha nyavalygunk :

LEVEGŐT HARAPVA IS LEHET ÉLNI, ÉLNI AKARNI, SZERETNI, MOSOLYOGNI ÉS MARADANDÓ SZÉPSÉGEKET ALKOTNI!!!

(A BABA UTCA BUDA EGYIK KERÜLETÉNEK KERTES HÁZA VOLT, HA JÓL EMLÉKSZEM, EGY EMELETES)