A rendíthetetlen ólomkatona

Alázattal,szeretettel és tisztelettel H.Chr.ANDERSEN emlékének


Az ólomkatona játék-életének indulása sem ment simán.
Az öntőmesternek épp akkor fogyott el az anyaga
amikor őt készítette. Így történhetett, hogy egyik lábára már nem maradt anyag. Valami miatt mégis meghagyták.
Bekerült a csapatba, s valószínüleg a kereskedő engedményt is adott, amikor megvásárolták a kisfiú számára. Elkönyvelték másodrendű harcosnak, de ez őt valahogyan nem zavarta.
Őrt állt, rendíthetetlen nyugalommal, fél lábbal is.
Egyetlen öröme, szeme fénye, éltető napsugara a kis táncosnő volt. Ő is a játékok egyikeként szerepelt a gyűjteményben. Légies volt és könnyű. Rebbenő, mint a pillangó szárnya ,s mint a víz felszínét borzoló apró szellőcske.


A katona tudta, hogy semmi esélye sincs a kis táncosnőnek akár egy pillantására sem. Féllábú és szegény, egy a sok délceg katona közül, akik ráadásul nem is sérültek .Az ő szívében nagy békesség uralkodott és kellő önismeret. Tudta, hogy nem méltatják arra a bizonyos egyetlen pillantásra sem, mégis átforrósodott ólomszive. Attól a naptól számította saját létezését, amikor a kis táncosnő kecses alakját, libbenő tüllruháját először meglátta. A táncosnők köztudottan libbenékenyek. Mozgásukban, lelkükben egyaránt. Kicsit talán el is volt ragadtatva önnön szépségétől, könnyedségétől.
Ez a tudat elégedettséggel töltötte el .Nem lehet mondani, hogy apró szivét ez az áhítatos odaadás nem dobogtatta volna meg. Ezt nem lehet mondani .De egy kis kacér dobbanás után szinte el is felejtkezett hódolójáról. Azt hitte, a játékok nem halnak meg. Azt hitte, örökös a körforgás. Azt hitte, mindig az érdeklődés középpontjában fog állni.
Ez azonban a dolgok természeténél fogva nem így történt. Tündöklő ruhácskája fakulásnak indult. Elromlott a gépezet, mely kulccsal felhúzva muzsikált és emellett pörgette őt is körbe körbe. A táncosnőt megunták és a játékok fontossági sorrendjében egyre lejjebb került. Napok teltek el, hogy senki kézbe se vette.
Hódolója ugyanolyan párás szemekkel imádta, mint annak előtte – rendíthetetlenül. A párás kifejezés a meghatottságot érzékelteti, mert, mint tudjuk az ólomszemek nem könnyeznek .A katonának,akinek tudjuk, csak egy lába volt ,a kis táncosnő ugyolyan gyönyörű és elérhetelen, ugyanolyan szeretetre és oltalomra méltó maradt. Az ólomszív számára megállt az idő. Nem látta a megkopott tüllruhát, nem vette észre, hogy a haj már molyok által megtépázott kis kóc. Neki a táncosnő gyönyörű maradt, szeretnivaló és örök.
Történt egy napon,hogy kinyitották az ablakot. Csontroppantó, szikrázó tél volt. Havas fák álltak az udvaron, a kandallóban pedig nagy lángon égtek a termetes fahasábok, ontva a meleget a szoba lakóinak. Váratlan huzat támadt, s a förgeteges kis szélfordulat a táncosnőt magával szippantotta, s óh jaj, beröppentette a tűzbe. Egyetlen lobbanáska csupán, s a megkopott tündér már sehol sem volt. A katonát még merevebbé bénította a döbbenet. Mi lesz vele mostmár? Hogyan élhet tovább a szeretett lény nélkül, aki számára a világ közepe volt. És egyáltalán, hogyan élhet az ember, illetve az ólomkatona szerelem nélkül? Ezt nem bírta elviselni.
Másodperc alatt döntött. Szerencsére a kandalló felé eső legközelebbi asztalsarkon felejtette valaki.
Összeszedte minden erejét. A szerelem mindenre képes. Megbillent ,s azonnal a lángok közé zuhant ő is. Az ő halála nem csak egy apró lobbanás volt. Őt más anyagból készítették. Zsugorodni kezdett, egyre kisebb és kisebb lett.
Végül nem maradt más belőle, csak egy ízzó, vérpiros ólomszív.A cseléd másnap kitisztította a kandallót, furcsálkodva kézbe vette a szív alakú, kihült ólomdarabot. Majd vállat vont, s az ólombarab a hamuval együtt a szemétre került.



Így végződött hát egy nagy szerelem, mely egyoldalú volt ugyan de minőségében ízzásában semmivel sem esett alább.Nemes, szép és önfeláldozó volt ez a néma imádat, mely nem ismerte az időt, nem ismerte a kopást, nem ismerte a kiábrádulást és nem ismerte a közönyt. A szerelem minőségét, mint borét a fokoló, a rendíthetetlenség mutatja meg. Nem kritikátlannak kell lenni, nem kell szemet húnyni az élet adta kopások, változások felett. Ha a szív képes a vérpiros ízzásig az önfeláldozásra, az imádatra, de legfőképpen a melengető tiszta szeretetre, akkor az eltávozott is örökre élni fog. Először az ittmaradott szívben, később azokéban, akik ezt látták, majd azokéban akik hallottak róla.
Így következhet be, hogy egy végeláthatatlan láncolatban megtanulnak az emberek jól és tiszta szívből, mélyen szeretni.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man