Szép nyári délután

Nem csináltunk mi az égvilágon semmit. Ültünk az udvaron, ami úgy jó, ahogy van. Semmit nem volna szabad változtatni rajta, gazdái nem is teszik. Helyem van ott, mert valami régi, megmagyarázhatatlan szeretet odatartozónak tekint. Zsófi ad egy puszit. Ettől meleg lesz a szívem. Mosolyog a szeme. Szépségében nem keresem az én Csibém arcát, hiszen Zsófit azért szeretem, mert ő Zsófi. Futkároznak a bolondos kutyák. A két kényes cica alszik, nyújtózik - egyáltalán jelen vannak. Itt mindenki "valaki". A csirkék is, külön- külön. Még a vadon termett gaz szép, fehér virága is dicséretet kap. Minden úgy van jól, ahogy van. Ez az állandóság helye, ahol tiszteletben tartjuk, hogy csak udvaron szabad rágyújtani. A paradicsom a gyönyörű zöld bokorban szabályosan röhög, kis gömbölyű pofájával. Itt az emberek nem bántják egymást. Itt a tapintat érinthető, de Apa mellett mindez képtelenség is lenne. A magasból leszól, halkan, csendesen, finoman, megválogatva a szavakat. Ilyen helyzetben kinek lenne szíve megbontani a harmóniát. Itt nem dajkálnak bánatokat, tudomásul veszik, ami már nincs, mert nem lehet. Próbálnak örömmel beleélni a mindennapokba. Ide volt módom belépni. Nem éreztem az idő múlását. Elvesztettem valahol útközben örök nyugtalanságomat. Amit soha máshol, bizony az időérzékemet is. Rájövök mégis, csak mennem kell innen, hiszen vendég vagyok itt. Furamód ez először jut eszembe. Kikísérnek, puszit kapok. Apa nagy barna, jóságos szeme követi a lépteimet. Érzem, hogy aggódva gondol majd rám, míg haza nem érek az autóval.

Én hiszem, csak így lenne szabad élni.