Ketten álltak szemben

A kicsi asszony arcán ütemesen szinte koppantak a könnyek. Tekintete a magasan, odafönt lévő szempárba kapaszkodott. Nem voltak kérdések többé. Válaszok voltak. Nagyok és súlyosak. Mindenre reflektort tartva, semmilyen apróságot ki nem felejtve. Csak éppen nem lehetett elmenni. Mint ahogyan a gyors halálból visszatérők mondják, hogy állítólag ez így van : - előttük is lepergett az életük. Látszólagos semmiségek. A temetőben egy pad, ahol a helyhez nem méltóan beszéltek és nevettek. Miért ne lenne méltó egyébként a halottainknak is elvinni az élet lüktető vidámságát ? Tiszta hülyeség, meg ostoba konvenció. Ők épp úgy örülnek velünk, ha jelképes lakhelyükön mosollyal emlékezünk rájuk. Szerintem direkt nem állhatják a fekete bánatot. A pad után meg a kerti vérvörös zinia, mely mint egy egyszemélyes napocska bevilágította a sok zöldet. Meg az is lepergett, ahogyan végigbohóckodták a várost, és születésnap okán olyan kajlák voltak, mint két kismajom. Csak az egyik kicsit nagyon megnőtt. De majomnak nagyon majom tud lenni. Annyira érezték egymást. Tudták, ebből semmi jó nem származhat. Egymás társaságában a tehetetlenségi erő tombolt. Se jobbra, se balra, csak nézik egymást - nincs egyéb. A világ szerteszét szűni magát. Így nem lehet élni. Valami rohadt formája kell, hogy legyen az egész frászos életnek! Nem lehet mindig "felejtkezni". A nagyobb szólal meg, mint ahogy a szellő a sírokat lengi végig: - Ha elmész, belehalsz. - Ez kijelentő mondat. - Igen. - Rá a megadó válasz. Még állnak egy darabig. A világ egyszerűen nincs. Aztán a kisebbik kitépi a lelkét és elindul határozott léptekkel, meg tétova, elkínozott, fájó lélekkel. Tudja, hogy az irány helyes - talán.

Miért kell minden döntésért ekkorát fizetni?