Két éve

Két éve is nyár volt, július éppen. Már nagyon nagyon vártam, hogy az én elfoglalt, majd kétméteres, 31 éves "kisfiamat" végre itthon újra átölelhessem. Beszéltünk mi sokat. Édes, kicsit fátyolos hangján nyugtatgatott - most még nem időszerű, mert nyakig van a munkában. Sokszor csak annyi ideje marad, hogy este beessen az ágyba. De majd itthon... Végre kipiheni magát, négyszázadszor megnézzük együtt az ÖRÖK Hófehérkét, amin én 52 éve bőgök szakadatlan. Utánozni fogja Várady Hédike bűbájos szinkronhangját. Repedtre röhögjük a szánkat Besenyő Pista bácsiékon, és főzök neki, meg hozok mindenfélét, mert nem szeret boltba járni. Ebben megnyugodtam. Aztán jött a többiektől a hír, hogy bekerült a kórházba. Értetlenül állnak az orvosok a betegség előtt, mert nem tudják, mi az. Nincs neve. Fájdalmas kezelések. Aztán újra az édes fátyolos hang, mostmár otthon van és nemsokára itthon lesz. Nagyon vártam, nagyon készültem az egész lelkemmel, mert a három közül őt valahogyan másként szerettem. Nem jobban - másként. Benne megéreztem, mekkora szüksége van a néma igenlésemre, a távolból is a közelségemre, hiszen majd tíz évet készülődött, mire önfenntartó "igazi" felnőtt lett. Gyönyörű szakmával és a szakma iránti mélységes elkötelezettséggel. Most majd megint odarakom az állataidat, ha megágyazok neked, mert bármekkorára nőtt, az elefánt, a maci és a sün mindig a párnája mellett feküdt. Helyette telefont kaptam. Meghalt. Menjek ki eltemetni a hamvait. A temetőben nincs semmi. Ahol meghalt, ott a Jóisten fia személyesen jelen van. Hatalmas horizonttal, elmondhatatlan fénypászmákkal. Bevallom, eleinte ott ordítottam. Mostmár nem teszem. Tudom, jól van. Tudom, nem fogja soha többé bántani semmi. És végre tudom a helyét annak, ami belőlem maradni fog.

(2003. július 17. Widdern)