Jézus és a mai kufár

Jézus csak nézett és eltűrte, hogy különféle templomokat építenek neki és mi zagyvaságot hordanak össze az ő nevében. Látta a szeretet lassú kihalását. Látta a kapzsiságot, a mindent elöntő szerzési vágyat. Bölcsen, mély szomorúsággal szája szögletében mérte fel, mit és hogyan kellene és az milyen egyszerű is lenne.


A mai kufár rettenetes életet élt. Rettentő szabályosat. Mindenkivel üzletelt, akivel csak lehetett. Olyan szolidan verte át az üzletfeleket, hogy azok még hálásak is voltak ezért. (Mások sokkal kíméletlenebb és nyíltabb csalásai miatt.)
A mai kufár lelkében nem volt nyugalom. Feleségét nem szeretette. Félt tőle, mert nem állhatta a nyílt, igazságos pengeváltást. Maga az emlegetett legfőbb hatalom sem kívánta el soha, hogy szeretetlenségben éljenek olyanok, akik nem valók egymáshoz. Ezt a tényt ki tudná előre megjósolni? Senki a világon! Békén kell hát egymástól megválni, ne sérüljön senki. Nyugtalan lelkét tatarozandó, vasárnaponként ellátogatott az isten fehérre meszelt, szent házába és azt gondolta, ezzel le is tudta a héten felgyűlt szennyet. A béke csak nem akart jönni, s mint egy haldokló galamb, csöppnyi vérrel csőre szegletében, mindig ott volt a közelében…
Néha azt érezte, bele is rúgott a falatnyi, tónusa vesztett tetembe.
A megváltó nem büntet soha.
Nem természete. Pusztán annyi történik, hogy amikor megelégeli a számára nem tetszőt, félrenéz. Nem véd, nem óv tovább.


A baleset rettenetes volt. Az autó roncsait föl sem lehetett ismerni. A kufár nem vesztette el az eszméletét azonnal, halála előtt. Világosan látta gyengeségeit, megbocsájthatatlan tetteit és fölsejlett előtte a kis, fehér madár. Tudta, hogy a pillanat tört része alatt halott lesz. Egy utolsó fohászra tellett:

- Igazából nem így akartam, Uram!-

Elhagyta őt az a két deka, amekkorára a lélek
súlyát taksálják. Itt már nem volt többé helye.
Hiszem, a Megváltó megértette őt és fogadta,
maga mellett.