Halott fecske

Az egyik eresz alatt halott fecskét találtam. Fényes fekete tollán még könnyelműen játszadozott a napsugár. Nyaka elferdült íve már nem hagyott kétséget afelől, hogy erre a kedves csiklandozásra ő már nem felel soha. Szíveszakadtan néztem a kecses madarat. Biztos vagyok benne, csak az esze kényszeríti Afrikába, mert a hideget ITTHON nem bírná ki semmiképp. Kicsi, dobogó szívét itthon szokta hagyni a kényszerű távollét idejére. Élni elmegy, de lakni itthon kell és lehet. Nem tudtam, kiröptette-e már a fiókákat. Azt sem láttam, hol a párja. Ők nagyon összetartanak és keservesen siratják egymást. Náluk hogy van ez, nem tudom, de a gólya soha többé nem választ halott feleség után másikat. Magányosan él, míg "engedik". Több új fészek nem készül, több fióka nem csipog . A halott emléke szent marad. Kicsi madaram tolla még fényes az aszfalton, mint mondtam. Még nem érte el az eltakarítás szenvedélye, mely üres flakonra sokkal kevésbé vonatkozik, mint halott madárra. Veled nem lesz erősebb a tengeren átkelő csapat. Visszafelé eggyel kevesebben örültök majd, már csak ennyi, már csak egy egészen kicsi és hurrá! Már itthon is vagyunk! Nem fogod a kicsi, kerek sárgolyókból rakni, vagy csak megfoltozni a fészket. Nem lesznek új tojások, amin te, vagy a párod üldögélne, melengetve a kicsi új életeket. Veled meghalt a suhanás. Veled meghalt a nyílegyenes szépség egy darabkája. Így a világból is meghalt egy darab. Ami szép és életrevaló, miért megy el? Miért kell állandó, pótolhatatlan veszteségeket elszenvednünk? Mert bizony, ahogy az idő telik velünk, minden apróság - bár a te életed messze nem apróság - életdarabbá válik. Még egy búcsú, még egy fájdalom és még egy könny, mert már nem tudok parancsolni magamnak. Elfelejtettem a keménységet. A "fáj"-t nem lehet elfeledni soha.

Béke veled, szárnyaló, csillogó fekete suhanás!