Rózsák a sírodra

 

 

 

 

Március hetedikén volt tizennégy éve,hogy itthagytál.Tudtuk,hogy el fogsz menni.Honnan?Ne kérdezze senki.Csak tudtuk.Te gyorsan átadtál nekem mindent és megparancsoltad,hogy kötelező élnem.Velem maradtál még több hónapig,de ez csak mi kettőnkre tartozik.A legnagyobb újságíró voltál és magyar.

 

Külön „közlekedési rendszerünk” volt.Nem nagyon értette más,mikor mi beszélgettünk.Minden cikkedet,ahogy kitépted a gépből,rohantál felolvasni nekem.Én nagyon élveztem keresetlen,utánozhatatlan stílusodat.Megőröltem érte.Mások is.Agyonolvastak.Amikor meg jöttek a fenyegető levelek,azokat külön felolvastad nekem,hogy még élvezetesebb legyen a butaság csimborasszója.Nálad EMBERSÉGESEBB EMBER nem létezett a földön.

Te megírtad a penészes pincében nyomorgót,a menthetetlen alkoholistát,a kórboncnokot,a kezetlen embert,aki a kocsmában fölmutatta a snóblit.Te le mertél bukni oda,ahová más nem nagyon dugta finnyás orrocskáját.Mégis minden írásodból üvöltött a megértés,az emberek szeretete,a jobbítás vágya.

Fölhúzott orral elsétálni a szerencsétlenség,a nyomor, a kilátástalanság mellett,jajj,be könnyű!Te nem mentél sehová.Leültél egy asztalhoz velük.

Elmentél állami gondozott gyerekekhez Szabolcsba,hogy magad lássad,hogyan tesz csodát „Péter bácsi”,a tanárrá lett fiatal cigányember,szőke tanárnő feleségével.Meg is írtad.Benne volt a szíved,mert ha nincsen Nagyapa és Nagymama (a kis krumplinudli,akit a legnagyobb szeretet jogán említettél így).

Ők bizony fölneveltek téged és öcsédet.Amikor már 190 magas,szép fiatalember lettél,te sétáltattad naponta a pici nagymamát.A körzeti orvos azt mondta,addig él,míg sétáltatod.Nyolcvanon jóval fölül temettétek el.A Viki nagymamát.

Engem úgy védtél,mint egy oroszlán.Az emberkínzást lelkileg végképp nem tudtad elviselni.Kimenekítettél,mert azt akartad,hogy megmaradjak – neked.

Ha te nem hozol el, én már régen nem élek.És főleg nem írnék.Te már akkor is írattál velem,mert megérezted bennem a lehetőséget.Kemény,fekete filccel meghúztad.Maradt két mondat.Kezdd előlről!Így tovább!Még vártam tizenhárom évet,mire bele KELLETT kezdenem.Azóta le sem állok.Nagyon szeretnek,tudod…Annyi kedvesség árad felém,elmondhatatlan.Mikor orvul megtámadnak,mindig eszembe jut,mi lett a téged mocskoló levéllel,amit kitépett írkalapra körmöltek.Megette a kutyánk.Én sajnáltam,mert ritka nagy marha lehetett,aki írta.Te rettentő nagyot nevettél.Hahotáztál! Oda került,ahová való.

A kutya megemészti az irkalapot…aztán…Így kellene ezt felfogni,mert a szeretet időtlen és nem ismer határokat.Lassan másfél évtized,de te itt vagy.Szerintem nagyon büszke lennél rám,illetve az is vagy.Én soha nem leszek akkora,mint te,de nem rossz ez…Így érzem és csinálom,mert kell.Valahogy itt állsz a hátam mögött és nagyon vigyázok,ne csússzon be olyasmi,ami nem odavaló,amit te nem látnál szívesen.Amit ki kell mondani,azt kimondom,mert nem tehetek másként,esnék nagyot is a szemedben.Megint tavasz van.Hiába volt március eleje a temetéseden,hét ágra sütött a nap.Nyári ruhában mentünk az urnád után.A negyvenhárom szál vörös szekfű a koszorúdon az életéveidnek a száma volt és az én határokat nem ismerő,végtelen szeretetem.

 

Most viszek neked rózsákat,sokat,nagy halommal és elviszem neked a szívem.

Ahol a port letették,tudom én jól,nem ott vagy.De én még élek és csak ilyen félszegen tudom kifejezni,szeretlek,csodállak,nagyra tartalak.Semmit nem változtam irányodba a tizennégy év alatt.Megígérem neked,mindent megírok,amit helyesnek látok,s amit úgy érzem,te is helyesnek látnál.Nem hasonlít kettőnk stílusa,de a mondandó egy tőről fakad:szeretet,figyelem,rámutatás,kemény csapás az ostobaságra,az értetlenségre.Védelem az értéknek:minden áron.Annak az árán is,hogy meghurcolnak,hogy leminősítenek.Az nem érdekel,csak az igazság fénye.

Az ragyog előttem mindörökre.Hiába kellett elengednem a kezedet – valahogyan úgy érzem fogom,amíg csak élek.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man