Emlékszel?

Óh, hát hogyne tennéd,mikor ma is olyan eleven, mintha tegnap történt volna – tudod – John Anderson, szívem. Mi ketten olyan mások voltunk, a nagy tömegben két furcsa idegen.
Ez tartott össze minket sok, hosszú évtizeden.


Emlékeink nekünk nincsenek .A tegnap összefolyt a mával. Minden nap jön újabb ragyogással. Ez az örökkön való kontinuitás nem enged emlékezni – hiszen hogyan tegyük be mappába a mát? Annyi év előtt, mikor a kis piros autó mászta a hegyet. Ő volt legboldogabb szegény, mikor minket kockás abrosz mellé végre letehetett. Pihegett a parkolóban, a hegy neki kicsit nehéz feladat ,s bennünket meghatottan nézett, ahogy ültünk a hatalmas fák alatt. Mert egy autó is meg tud hatódni. Felforrósodik gép-szíve, mikor látja, hogy munkája nem monoton darálás, hanem segítség szerető szíveket egybe segítenie. Én emlékszem akkor sem ittál soha – egyszerűen nem bírod. Röhögcsélve nézted a sörömet.
- Isten bizony meghalnék,ha meg kéne innom .-
De tudtad, én a fordítottjába belehalok. Mikor meleg van, párás a pohár, benne a keserű árpelé ,maga a megnyugvás így nyár dereka felé. Mindig mondtam, milyen gyönyörű a kezed.
Te legorombítottál, ne beszéljek hülyeségeket. Puritán lényed nem volt képes felfogni, hogy én, neked a gyönyörű, hogyan tudlak csodálni téged, aki hétköznapi és egyszerű.
Mindig ezt a marhaságot hajtogattad nekem.
Nem tudtad saját magadat énáltalam látni. Számodra minden pillanat vágyott megváltás volt csak engem egy villanásra szemed elé idézni. Pedig szinte állandóan szem előtt voltam, semmi nem volt elég. Alig búcsúztunk egymástól, már jött a hívásod, még, még, nem elég. Imádtam a zenédet, amit tőled,a táradból hallottam először,s tettem örökre szívembe bele. „Szerelmed híd a zavaros víz fölött”.
Ezt még az urnában sem felejtem sohase. Igen.
Nagyon szerelmesek vagyunk,voltunk,leszünk.
Ez a káprázat csak a miénk.
Soha nem múló,nem felejtett,hihetetlen,egyszeri tünemény. Valahogy semmi szabályt nem akartunk.
Mi ketten magunk voltunk a Szabály. Ilyen egyértelműen rendezetten, talpig hűségbe vértezetten minek bajlódni fölös semmiségen? Mert az én nevem az neked muzsika.
Sajátodat hallani helyette – képtelenül, nagyon ostoba.
Bizonyság voltál, vagy, mint erdő szélén mohos Mária-szobor. Senki nem tilthat, kényszeríthet, fenyegethet minket.
Mit Isten egybeszerkesztett – itt a maga módja szerint – azt ostoba galádság szét nem választhatja, nincs az a hatalom.
Most is a magunk módján együtt vagyunk, együtt gondolkodunk, gondolatomra szavad felel. Az, hogy az idő már kicsikét nagyon eltelt, minket legkevésbé sem érdekel.
Nem sírjuk vissza húszas-harmincas önmagunkat, hisz már akkor ott voltál, s valahogy én is ott voltam neked.
Nincs kihagyás,mit siratnánk tehát.
Mindent megkaptunk, zimankót, kék hegyet, folyó imádott partját, kirándulást….és annyi de annyi mást. John Anderson, szívem, ugye megőrizzük ezt az érinthetetlen, egyszeri csodát?

 2004.12.30.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man