Áldás

 

 

 

Kibontott hajjal fusson utánad a hajnal.Legyen könnyű lépte csupa napsugár.

Bársony köntösébe burkoljon a fenséges este,csillagos dísze ragyogjon vissza szemed fáradt bogarán.

 

Mindenféle jóval áldjon meg az élet – megérdemelnéd már annyira.Kétség köveit,még ha nincs is jogom,lábam előled mind elrugdossa.Legyen a szíved alján mindig BÉKE.Erre gondolj,mikor a felszín vacog.Gondok vannak,de soha nem súlyosak,ha ez a bizonyosság bent fészket rakott.Nem kell semmilyen állandó jelenlét.Talán nem is kell egyáltalán.Valami furcsa,ismeretlen úton tudok áldást küldeni hozzád minden nap folyamán.Küldöm akkor is,ha pont nem gondolok rá,mert az áldás a lényemből fakad.Ez a kegyelmes,szép sugárzás úgyis elér hozzád,s veled és végleg a tiéd marad.Tudod,ahhoz egyet – mást meg kell élni,hogy ne akarjuk a világot magunkévá tenni.Meg kell tanulni,jó az is,ami nincs.Ha a tudat fényes,érik a bölcsesség elhintett magva,szárba szökkenve mérsékletre int.Nevetésre húzódik a szemem sarka,nem siratok lehetetlenségeket.Elküldöm,amit jónak szépnek érzek,csak úgy a levegőn át,hogy így segítselek.A küldemény megérkezik biztosan,mint tanultuk:- lélektől lélekig.Ennél fontosabb most számomra nem is létezik.Lehetetlent nem kísérteni bölcsen megtanultam már.Mi nem megélhető,számomra bölcsen elrakandó és bizisten,legbelül se fáj.Mindíg az emlegetett dalnok,költő-énekes tolul fel előttem,hogy illő példát vegyek.Nem lehet véletlen,hogy szalagját már rongyosra hallgattam és néztem.Veszteségének méltóságát tanulom.Azt ahogyan a véglegest belátva,fél szívvel,de szikla szilárdan ment tovább a buktatós úton.

Az egyetlen múzsa nélkül élni,róla nem beszélve,mosolyogva fájni,s tapintatosan mindenkivel a távolságot megtartani.Miért vagdaljanak bele az újságok:- hová lett az imádott Mariann? Hogyan tud nélküle írni,énekelni,élni?

Egyáltalán nem rájuk tartozó titkos fájdalom.Amikor a Carnegie Hall-ban a nagy tömeg üvöltve, sírva,ünnepelte,szalutálva kisétált szerényen.A két vokalista gyönyörűn befejezte – magára hagyatottan – a búcsúének fájdalmát szerényen.A duett mély zokogása elbúcsúztatta az örök Mariannt.Költőnek,s embernek több múzsája nem lesz.Ami végetért,viszont visszahozhatatlan.

Adjuk meg hát méltó tiszteletét,emlékét,öröme visszatérő,fájó örök ragyogását.

A búcsú kegyetlen,megmásíthatatlan és végleges voltát: „Solong Marianne”

Mondjuk mindannyian,mikor elrepül a kék madár.Helyébe szívünkbe béke költözik,üresség helyett a bölcs,megbékélt hiány.

 

Áldjon az örök,szép,fiatal Isten,bánatot ne ismerj soha,én csak intek kezemmel,nem szalutálok,hisz nem férfi vagyok,s nem vagyok katona.

Katonásan,okosan kemény a szívem,de szeretettel csordultig teli.

Elmentél ugyan,de emlékeddel gazdagabban saját békéjét bizton megleli.

(Leonard Cohen is tisztelettel megidézve)

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man