Most én olvasok Adyt

 

 
 
 
Közelmúltba kaptam a jogos szemrehányást közvetlen környezetemből(akiknek a szavára adok),milyen szégyenletes gyávaság ez,hogy kerülöm Adyt.Nem győztem mentegetőzni.Kerülésről szó nincs.Még nem éreztem magamat elég jónak ahhoz,hogy belemélyedjek újra.
 
Könnyű dolgom van Atilkával,akitől percnyi pontossággal kapom az útmutatást.Előttem van huncut mosolya,felemelt mutatóujja,ahogyan kiemelt egy számára nagyon is megszívlelendő sort,vagy mondatot.Vele egy hullámhosszon vagyunk.Ő helyettem beszél,mert ő zseni,én meg nem.Ő bizonyosság,én őmellette a gondolataimban is csak egy sejtegetés vagyok.
Áprily Lajossal is szívesen leülnék egy tea mellé,ha még tehetném és megtisztelne vele.Elbeszélnénk csendben a hűséges holland asszonyról Aletta van der Maet-ról,aki földjét szó nélkül hagyta ott édes uráért Apáczai Csere Jánosért.Ami belőle megmaradt,azt is a házsongárdi temető őrzi,mert haló pora is emberéhez kötötte.Zsiga bácsi pedig olyan,mint az apám.Földim,a jóisten itteni helyettese.Tőle mindent megtanultam,amit az életre útravalónak nekem szánt.Mindig a kezem ügyében van tőle egy-két könyv,mert gyönyörűség földem szavait általa  ízlelhetni.Ezek olyan kis legbensőbb,selymes,otthoni dédelgetések,amiken én élek.A vér elől,a halál elől,a mennydörgéses fájdalom elől azonban nincs megfutamodás.Jön a vérágas szemű,apró, gyönyörű,elveszett isten és beledöngöl a földbe.El kell viselni,mert így tudunk szembenézni kicsinyes nyavalygásainkkal.Tisztellek téged mélyen és ijedten .Megrémít,ahogy megetetted magadat kórsággal,italokkal,nőkkel,éjszakázással.
Előtted a halandó fölkeljen és orcádat megbecsülje,mert amit te ránk hagytál,azért az életedet fizetted ki.Alkotó ember,géniusz életmódját nekem ne firtassa senki.Átvirrasztott,ájult ivászatok,rossz ribancok,mind mind véres gyöngyöket gurítanak elénk a másnapos más napokon.Nem értette őt senki,talán „Édes”,mert egy anya az érthetetlent is érti.Sejtett belőle valamit a keretezett szemű szexuális zaklatás is,akivel egy percig nem tudtak békén megmaradni,mégsem voltak képesek ebből a mindkettejük számára halálos rombolásból szabadulni.A kis lánynevelői szökevény meg olyan keserves tudás birtokában érett pillanatok alatt asszonnyá,mely tudást én feleségnek nem nagyon kivánok.Mostmár kezembe merem venni,mert talán megérdemlem.Engem is pofánvicsorgott a halál,szinte beköltözött az életembe.Ültem én is vonaton,amire soha nem kellett volna felülni.Visszajöttem én is magyarnak,holott volt választásom.Engem is visszahúzott a Földem.Magyarnak lenni a legnagyobb áldás,nyelvünk ezer színe,helyünk pompás , utánozhatatlan változatossága,tehetségünk káprázatos diadala miatt.Hány embert adtunk a világnak,akik elsőként jutottak a csúcsok csúcsára?
Átok pediglen azért,mert összefogni,összetartani képtelenek vagyunk.Ahol két magyar van,ott már békesség nem lehet.Iszonyú találékonysággal tudjuk marni egymást!Ennek okán,akinek volt egy csepp esze,elvitte innen vérző szívvel és lett belőle világnagyság.Aztán nyugdíjasként hazajön,mert akkor már nem lehet kikezdeni,lehet neki osztogatni az elismerést fúlásig,mert már „nem árthat”.
Ide jutottam amikor belefogok hosszú gondolkodások és fejtörések után a szívemnek kedves versről szóló beszélgetésbe.
„A Gare de l’Esten”
A párizsi keleti pályaudvarról int búcsút egy halott.Hátrahagyva a talmi fényt,a gőzös éjszakát,a hazug feledést,mert vár a FÖLD,vár a halál.
 
„Reggelre én már messze futok
S bomlotta sírok valahol,
Most sírni,nyögni nem merek én
Páris dalol,dalol.”
 
Amikor az ember belül halálos pontossággal tudja,hogy valahonnan el fog menni,az elhagyandó fölfényesedik,irreálisan tökéletes lesz.Ez azért van,mert az amitől örökre megválunk,életdarabbá kövül bennünk.Belül ordítok,mert a döntés az enyém és végleges,mégsem rezzenhet az arcom,ne tudják – készülök.
 
„Én elmegyek most,hazamegyek
Már sziszeg,dohog a vonat
Még itt van Páris a szívemen
S elránt az alkonyat”
 
Hazamenni a fényből:búcsú és fáj – de biztonságos.A fény illékony(és pénzbe kerül).A hazai talaj,a két lábbal érinthető és a szellemi visszavár.Akarod,nem akarod.A hajónak minek a kikötő?Lehet úszni csendes vizeken,lehet hányódni,ha a víz haragszik.Kikötve,megállva a hajó fölsóhajt,leenged.Szorosan összesodorva a vitorlák,a kötél erős,de ring a víz,kedves és dologtalan a csend.
Később úgyis jön a „dolog”,új kihívás,új küzdelem,új szorongás,új diadal.
Aztán kell,nagyon kell a ringató csend.
 
„Most fűt bolond sok álmom alá
A füttyös,barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?
 
Holnap fehérebb én leszek,én,
Téli sírkert szele jő
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Teremtő.”
 
Amikor az elején arról próbáltam valamit kotyogni,hogy ez az ember az Isten fia,most erre rábólint.Csókokat a teremtő nem dobál számolatlanul.S ha ezt egy magyar embernek teszi meg,jó alaposan vágjuk össze Ady előtt a bokánkat,és orcáját fenségesen becsüljük meg,mert mi ehhez nem vagyunk sehol.
Írod,te szegény áldott,”én leszek fehérebb,vagy a svájci hegyek”?Persze,hogy te.Azok csak gőgösen,havasan púposkodnak igen nagy magasságaikkal,ámbár fogalmuk sincs,hogy az anyaföld rengető gyűrődéseinek,évmilliós indulásoknak szerény emlékei ők.Ady fehér,mert áldott,hófehér ,mert géniusz és viaszfehér,mert már tényleges halála előtt is valóságosan halott.
 
„Óh,az élet nem nagy vigalom
Sehol.De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris,Isten veled.”
 
Az életről még egy ekkora álmodó is tudja,hogy nem örökös díszfelvonulás.A csoda,a fény a káprázat hazugsága,a röppenő pillanat viszont nagyon nagyon kell bele.Mennyire szükséges a fény,vagy az álfény,a vízió,a megtévesztés,annak,aki álmodni született.Az ámulat véges,s mindőnk nosztalgiával sajgó szívvel intünk a hamis fény után.
„Az én hűtlen,beteg istenem
Ülje itt mindig torát:
A tűzcsóvás,felséges Öröm.
Dalolj,dalolj tovább.”
 
Véletlenül se essünk most tévedésbe.A beteg isten,Ady ihlető alkotóközege. Ribancok,italok,mérgek.Ennek a tűzcsóvája csap fel,hátrahagyva hamut,pernyét,pusztulást.Erre az iparágra volt teljes készültséggel berendezkedve a századforduló Párizsa.Ne feledjük,a mi napfényes betegünk ’19-ben már halott.Nem állítom,hogy ma nincs ilyen,csak sokkal raffináltabban rohadt.
 
„Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus,zűrös,bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát”
 
Amit föntebb mondtam,alig van hozzátenni való.A világ azért koldus,mert az aranyat érő versszakok pár nyomorúságos koronát fiadzanak csupán.(Disznófejű Nagyúr!).Mire kellene a pénz?Tudjuk.Még több ital,rengeteg,hivatásos alávalók sora,mesterséges mámorok.De könyörgöm,neki írnia kellett,nem ÉLNI!?
Böfögni ebéd után,zsúrra menni unott feleséggel,büszkén neveltetni gyerekeket,dadával.kisasszonnyal.Ez a massza.Az Istent eltüzelik.Pontosabban eltüzeli ő saját magát.
Az utolsó hat versszakot egyszerüen képtelen vagyok egymástól elbontani.Annyira egybeáll,egyszerűen nem szedhető szét.Maradás – távozás,elérhetetlen, hülye vágy – biztos hazatérés,ami egyben a halál.Ezekkel huzakodik még szegény.Megerősíti az előtte mondottakat,kibontja,kapaszkodik,perel.Vágyik – de nem igazán.Hiszen döntött.
„Kivágtat a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.”
 
Én úgy gondolom,meg kell érezni azt a határt,amikor az ember a fejtegetést csendben befejezi.Itt a pillanat,több szó már nem eshet idegentől.Annyink maradt hátra,hogy egyben végigszenvedjük,amit ez az áldott magából kiízzadott.
Innen a szemérmes visszavonulás marad,mert a „Dalolj,dalolj”-tól már csak megerősiti önmagát.Semmi önismétlés,de hat verssort még kigyötrődünk,mert ez az ő szíve joga:az egész szenvedéshalmazt cafatokká rágva újra átszenvedni.
Innentől én nem érzem magamat feljogosítva,hogy szavaimmal illetéktelenül belepocsékoljak bánatos,dalos lelkébe.Mondja ő tovább,de ez már senkin nem segít.
„Dalolj,dalolj.Idegen fiad
Daltalan tájra megy szegény:
Koldus zsivalyát a magyar ég
Óh,küldi már felém.
 
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett
Elátkozott hely.Nekem:hazám
A naptalan kelet.
 
Mégis megyek.Visszakövetel
A sorsom.S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsmaszagok.
 
Megölnek,s nem lesz mámorom
Kinyúlok bután,hidegen
Páris,te óriás daloló
Dalolj mámort nekem.
 
Csipkésen,forrón,illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le szemeimet
Egy párisi leány
 
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok
Kivágtat a vasszörnyeteg
S rajta egy halott.”
 
Isten legyen irgalmas hozzánk.Naponta ölünk ostobasággal ,közönnyel,szűkmarkúsággal !
 
VÉGLEG MEGSZŰNT A FÖLKENTEK IDEJE ?

 

 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man