...külön, te, meg én,
külön, te meg én,
lézengtünk
létünk peremén,
létünk peremén,
nem szóltunk róla,
mennyire fáj...
vesztettünk társat,
te, meg én, nem tudtuk,
hogyan, te meg én...
morzsoltuk hát tovább
a napokat...
lelkünk jobb része, biz
ottmaradt, ott a nemlét
fenekén, sűrű sötétjén,
a semmiben...
s akkor te jöttél és
megigéztél, fájdalmad
rokon, s a szíved is...
próbáltuk újra,
egymáshoz bújva,
soha nem feledve
a kedves holtakat...
egyszerre láttuk, te,
meg én, van tovább,
együtt, te meg én,
őrizve múltat,
sejtve jövőt...
ki volt ott biztos,
csak elnagyoltuk,
de az okos szívek
lendültek át...
mostanra ketten,
te meg én, ketten,
te meg én, gyógyultabb
szívvel, te meg én,
egymásban bízva,
te meg én, talán
még lesz egy
más jövő nekünk,
attól, hogy folyton
emlékezünk....
reméljük, együtt,
te meg én, együtt,
te meg ég, együtt,
te, meg
én...
(Emlékezve a nagyszerű
filmre
„Egy férfi és egy nő”)
