Suttogó (álom)

Kifosztottan álltál a járdán. Igyekeztél volna, mikor megláttad árnyékom az út másik oldalán. Illantam már messze, benned toporzékolt a türelmetlenség. Meg kellett elébb várnod, hogy a lámpa fölvegye szemem színét. Rohantál, mint az őrült, én csak tűntem, tűntem tova. Benned dobolt a kérés, hogy ne rohanj, te édes mostoha! Lábad, mint szárny sebesen vitt utánam,  hirtelen karom elérted, s megragadtad. Én rohantam, kitéptem magam. A szorítás egy percre ellankadt. Mégsem engedtél, futottál utánam . Láttad,  érezted,  NEM AKAROM, te mégis jöttél. Újból elértél, újból szabadultam, aztán az őrült vágta szelídült. Megálltam, kérdőn rádbámultam, mit akarsz, mivégre mindez és miért? Te akkor szelíden, mint lepkeszárnyat, megfogtad kínzott arcomat. A két tenyér meleg volt, te-illatú, s akkor nekem adtad magad. Szemem sarkából egy kövér könny legördült, szájam sarkában csendben megállt. Te lecsókoltad azt az egy szem könnyet. Arcodat óvatosan az enyémhez érintetted. Ahogyan a sós vizet a te arcod felitta, tudtuk, megkeresztelt minket a szenvedés atyja. Akkor csoda történt. A szívem kérges rongyai elkezdtek mind a lábunk elé hullani. Hullottak sokáig. Egész halommá nőttek odalent porban. Mikor minden fájdalom lepergett a földre, a szív pirosan, lüktetve feldübörgött, diadalittasan a halotti csöndben.

Kiszabadult, vérpiros, sebektől lehántott szív.

Lehántotta akaratod, s a végtelen szeretet, mely régen hozzám hajtott. Nem fogadtalak, mert sok fájdalmam félt. Most már biztos léptekkel elindultunk. Hűs fakoronák őrizték híven lábaink nyomát. Betakarták kedves levelekkel, hogy miutánunk oda ne léphessen senki. Hiszen nekünk jogunk, s okunk van végre megpihenni. Aztán a talpunk nyomát hűvös patakvíz simogatta el. Innen már tudtuk, ember fia nem mondhatja egyőnknek sem, hogy innen menned kell. Megérkeztünk, mint árva állomásra a régen várt utas.

Régen tudom, hogy szeretlek. Csak soha-soha nem fogod érteni…

DE…MOST MÁR – SZABAD!

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man