Jöttél velem

 

 

Megfogtad a kezem és vittél,mint a szél,mely idegen városok illatáról mesél.

Fogtad jó erősen,néha mélyen belenéztél a szemembe, azt mondtad, ez a tükröd ebben látod igaz – magad.Csodás volt, repültünk, minden nevetett ránk.Kacagva csillogott minden kirakat.

 

A fák nekünk bólintottak szép napot.Akkora nyüzsgést csináltál körültem,egyszerre teljesen feledtem,milyen régóta egyedül vagyok.Kockás volt az abrosz és hűvös a sör.Kezemet titkon simogatta a pohár.A szemed, óh a szemed  hogy ragyogott! A szád meg visszaimádkozta a közös gyerekkort.Meztéllábas nyári napokat. Ott nem együtt voltunk,de mivel egy a földünk,plasztikusan láttam kettőnket a falusi napon. Meg pocsolya-parton,hisz a kis falusi ereket az arany nap nyárra kiszárítja,s hogy benne pocskoltunk,minket nevetett.Járt a szád, mint soha eddig,egyformán facsartuk a szót. Akkor hirtelen nagyon megrettentem – én még életemben nem éreztem egyszerre ennyi csudajót. Veled összeforrva – pedig kezemet sem fogtad – telt velünk a nap. Olyan biztos voltam, mint az imádságban, hogy minden a miénk,nemcsak a pillanat. Leültünk egy padra, átfogtad a vállam (én fáztam picit). Ahogy a tenyered érintése elért, végigborzongtam a gyönyörűségtől, én most rögtön belehalok itt. Nem haltam bele, nem is mutattam,túl sok lett volna egyszerre ennyi sok. Pedig bennem odabent dörömbölt, felőlem … én teneked mindent odaadok. Megkapod színes ajándékzacskóban az összes szép bánatomat.Megkapod az életemet, mit elmesélek néked minden keserves sok munkámmal együtt, hogy megértsd, miért nem vagyok már régen ugyanaz.

Olyan voltam,mint egy traktor,mindent elértem, nem volt akadály.Most fájt nagyon, hogy terád kell szorulnom, ha megbillenek, meg kell,hogy valaki  fogjon…Ezt nem akartam,nagyon nem akartam,hogy lásd.A gyönyörű nap,mint minden végetért. Abban maradtunk, folytatjuk a mesét. Hiszen azért születtünk e keserves világra ketten,hogy ami történt azt mindet elmeséljem,s a veled történtet te nekem panaszold. Gyóntatószék lettünk egymásnak,érintetlen patyolat szerelem. Nem akkor valósul meg az igaz mély érzelem, ha rögtön, máris, azonnal…Kivárva,megszenvedve, egymás előtt takaratlan könnybe esve, akkor mondhatjuk el,hogy aranyfedezete volt.

Felszálltam a szép vonatra, szemed teli könnyel, gyönyörű kezed intésre lendült.

Szerencsére lódult a szerelvény, tovatűntél,mint távoli tünemény. Belesüppedtem a kényelmes űlésbe.Lehúnytam a szemem.Pergett előttem az otthagyott gyönyörű,közös napunk. Egyszerre azt éreztem,megáll a szivem.

Rettentő erős fájdalom hasított belém. Te nem voltál,nem vagy és soha nem is leszel az enyém. Könnyek nem voltak.Annyira fájt a gondolat,hogy elapadtak.

Ültem a mostmár hiába-vonaton.Tudtam először s egyben utoljára járt át erre a pár órára ez a mennyei nyugalom. A lelkemben szépen kezet fogtam veled,s messze elengedtelek. Szép lehetett volna…íratta zokogva frissen nősült nagybátyám a halotti koszorúra,mikor az imádott a nászéjszaka másnapjám megállott szívvel hagyta ott.Itt nincs semmi halál – csak bennem,de az nem számít. A te életed még oly sok mindenre vágyik.megdöbbentem,nem vágyok semmire. Rád nagyon,de lassú magamat előtted nem alázom.Maradok magam.

Befutott a vonat.Zoli tárt karjába befutottam. –Anyukám,vigyázz… - aztán kocsiba szálltam. Becsukta ajtómat,aztán ő is beszállt. Simogattam a karját,fogtam a kezét. Érezte,nagyon fáj, visszasimogatot, de nem beszélt…

- Én mindig itt vagyok neked és tudod,hogy szeretlek, imádlak boldognak látni téged. Ez a vonat nem jó helyről hozott téged. Többet érdemelsz,szivem.-

S mivel az én fiam jobban lát mint én sajátmagam, sejtésem igazolást nyert.

Megismételtem a lelki kézfogást.Gyönyörű nap volt,csak egy – és soha más.

A fiam közben rámmosolygott:- Nem kell annyira bánatba esni, mi is tudunk sörözni, sétálni, jókat beszélgetni.- nevetett. Akkor fölfénylett a tudat, előtte én mindíg az maradok,vele nem keserít a tudat,hogy a kellemes külső gyöngült belsőt takar. Viszlát szerelem – gondoltam hetyke gúnnyal,s fiam széles vállán megpihent a kezem.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man