Ciao Bambina
Domenico Modugno a szív dalosa volt. Minden olasz az. Mégis, amikor ő örült,
vagy zokogott, az azonnal szívbe ért. 8 vagy 10 évesen már a strandon
hallhattam, hangszóró üvöltötte a dalait. Ő akkor fénykorát élte, ok meg nem
volt, miért is ne engedjék be.
Ma már csak emlékezhetünk rá. Nem él többé a hangok érzékeny mestere. Halála
előtt röviddel tudtam meg, hűséges, hosszú házasságban élt. Meg voltam győződve,
nők milliói csimpaszkodnak a nyakába. Ja, persze, csak azt engedni is kell. Ő
kiénekelte a szívét, de az érzelmeket kizárólag a felesége kapta. Minden dala
bennem van, mégis kettőt tartok számon úgy, hogy csúcson van mindenek fölött. Az
utóbbit említem, „ A hegedűtanár” -t, mert arról most nem tudok írni. Ez
pályájának végén volt a non plus ultra. A kis növendék forró, csukladozó
vallomása az imádott mesternek. A „ Ciao Bambina”-t ismertem meg gyerekként.
Akkor nem tudtam, miért fáj. Ma már tudom. A zenéjéről itt ne is ejtsünk szót,
mert nics értelme. Szavakkal azt nem lehet kifejezni.
A mondanivaló annál inkább plasztikusan szárnyal a betűk segedelmével is.
Állomáson vagyunk. Két majdnem - gyerek a nyaraláson egymásba szeret. Olyan
képtelen a távolság közöttük, mind kilométerekben, mind biztos a koruk és az
ellentétes élethelyzet miatt, hogy beteljesülésről szó sem lehet. A nyári
szerelmek nem is ezért jönnek létre. Kék a tenger, tombol a nyár. El lehet
felejteni, ki lehet zárni a külvilágot. Vagy te és vagyok én. Káprázat,
csillagos este, kis pizzériák, chianti, mert az olaszok nem isznak vizet. Két
szempár csak egymást látja. Andalgás az estében.
Vallomások, melyek soha nem lesznek őszintébbek. Fájdalmasan nagy érzések. A
fiatal szív olyan lobbanékony és olyan tiszta, amilyen az igazi felnőtté már
soha nem lesz. Mindez egyszer törvényszerűen véget ér.
Lejár az idő. Marad az állomás. Kettejüket két teljesen ellenkező irányba
szaggatja a távolság. Itt a dalban a lány van a vonaton. A fiú kíséri ki.
Az ablakon lecsüngő, bágyadtan lógó kis kezet szorítja a lent ácsorgó.
Mindent belead és minden szava tiszta és őszinte, pedig tudják, lehetetlen a
folytatás. Mindent fölsorol, mindent átélnek abban a pár pillanatban, amíg a
szerelvény meg nem indul. A szépségek még plasztikusabbak. A fájdalom
elviselhetetlen, mert tudják, hogy hiába hazudjuk tiszta hittel a viszlátot, nem
következhet be soha.
Elindul a szerelvény. Lassú üteme szétbontja az összeforrt kezeket.
A fiú még sokáig kiabál: - Ciao, ti amo…. – egyre nagyobb a kétségbeesés. Már
rohan az egyre gyorsuló vagonok után, ontja a vallomásokat, miket már ezerszer
elsuttogott a parton, a mólón, a kis virágos utcán. Késő. A vonat elment.
Elvitte a nyárt, elvitte az ifjúság egy darabját. Hegesedni fog a most még nyílt
és vérző seb. Nyomtalanul nem múlik el soha. Hiába felnőtt kor, fényes esküvő,
megállapodottság, vagy fényes karrier. A lehetetlen mindig a legfényesebben, a
legtisztábban fog fájva ragyogni a két szívben, amíg csak élnek.
Ciao, Bambina! Elengedtelek kislány.
2005. 07. 14.
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man